Napsugár Bábszínház

2008 júniusában a Jókai Színházban véget ért egy újabb évad. Ezzel együtt lezárult az életemnek egy olyan szakasza, mely bizonyosan meghatározó lesz számomra a jövőben is.

Ezzel párhuzamosan a reménytelennek gondolt jövőképembe belevegyült némi reményteli öröm is, tudniillik még a ballagás napja előtti 2-3 hétben, egy nap megcsörrent a telefonom. Lenkefi Zoltán, a Békés Megyei Napsugár Bábszínház igazgatója hívott, hogy beszélni szeretne velem.

Először nem tudtam mire vélni a dolgot, később azonban már akaratom ellenére is, egyre inkább befúrta a fejembe magát a gondolat, hogy talán társulatbővítés lesz a bábszínházban, és szüksége van színészre. Meg kell mondanom, hogy ettől a gondolattól önkéntelenül is elmosolyodtam magamon. nem nagyon tudtam elhinni, hogy rám, mint színészként végzett pályakezdőre épp egy bábszínházban van szükség, ugyanis az iskolában töltött négy év alatt nem igazán esett szó a bábművészetről, mint a színművészet különálló ágáról. Talán ezért volt bennem az a bizonyos belső mosoly. Reménykedtem, hogy lehetőséget kapok, de ugyanakkor bizonytalannak és felkészületlennek éreztem magam arra, hogy ha netalán felvetődik a kérdés, hogy a bábszínházba menjek dolgozni, akkor vajon bólintsak, vagy csak ingassam a fejem jobbra-balra, és hagyjam elmenni magam mellett a lehetőséget. Szerencsére nem jellemző rám, hogy bármilyen lehetőséget elszalasszak, ezért hamar túltettem magam a határozatlanságomon, és eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, bólintani fogok.

A telefonhívást követően bementem a bábszínházba, hogy megtudjam Zolitól, mi is az a bizonyos téma, amiért megkeresett. A beszélgetés minden addigi reményemet beváltotta, és a maradék kételyt is eloszlatta bennem. Valóban színészt keresett. Miközben beszélgettünk, folyamatosan arra kellett gondolnom, hogy Fortuna biztosan ott röpköd a fejem körül, és szórja rám az áldást. Azt hiszem, mondanom sem kell, a legnagyobb örömmel fogadtam el a felkérést. Hazafelé menet csak az zakatolt a fejemben, hogy szeptember 1-től a Napsugár Bábszínház tagja leszek.

A nyár hamar eltelt. Észre sem vettem, és már ott ültem a bábszínház évadnyitó társulati ülésén, készen arra, hogy szembenézzek minden kihívással, ami ezután következik. A kihívás nem is váratott magára. A társulati ülést követő héten elkezdtük próbálni az évad első darabját, az „Ármányos puncspancs”-ot. Az első olvasópróba után már úgy éreztem, hogy a beilleszkedés nem okoz majd különösebb gondot, annál is inkább, mert a társulat javarészét már ismertem korábbról. Nem úgy, mint az, hogy valamilyen úton-módon megpróbáljak magam elé képzelni egy bábszínházi színpadképet. Erről az olvasópróbákon már volt szó. Én ilyenkor csak ültem, és bambán néztem magam elé, mert a darab minden mozzanatát csak emberekkel tudtam elképzelni. Akkor vált igazán érdekessé és átláthatóvá számomra a dolog, amikor megérkezett a félig-kész díszlet és a makett-bábok, és azokkal kezdtünk el próbálni. Érdekes volt, és izgalmas. Több irányba kellett figyelni, mint azt addig megszoktam. Figyelni kellett a báb mozgását, hogy mikor hol jelenjen meg, megtalálni a hangját, a személyiségét, és közben a színfalak mögött is mindig ugrásra készen várni a darab azon pontjait, amikor épp árnylámpázni kell, vagy különböző effekteket beadni, gondolok itt akár a darabban szereplő, üstből felszálló szappanbuborékokra. Mindezt egybevetve úgy gondolom, hogy egy jó próbafolyamatot tudhatunk a hátunk mögött, még akkor is, ha néha nem ment akadálytalanul a munka. Természetesen vetődtek fel problémák, de ezeket sikerült kiküszöbölni. Azóta már a bemutatót is magunk mögött hagytuk, és így a bérletes előadások végéhez közeledve, már mindenki azon töri a fejét, hogy milyen újdonságokkal kecsegtet a következő bemutatásra kerülő bábdarab.

Balázs Csongor