Ármányos puncspancs

A világ humanizálásának egyik leghatásosabb, soha el nemvethető eszköze a gonoszság megszemélyesítése, magának az Ördögnek életrekeltése olyan elevenre formált hősökben, mint például a Napsugár Bábszínházelőadásában Vampiria pénzboszorka vagy Lidérczy Belzebub feketemágus. Persze avilág összes romlottsága mögött – s ebbe a darab szerint bele kell értenünk acsernobili atomkatasztrófától kezdve a kereskedelmi televíziókon és BritneySpears legújabb albumán keresztül a thaiföldi cunamiig, mindent – egyetlengonosz szándékot, titkost szerződést, sötét globális összeesküvést sejteni: bizonyos értelemben keményen próbára tesz minket, nézőket.

Az ilyen varázsmesékben egy sokezer éves eksztatikus, tetőtől talpig „átmozgató” emberi látomás tárul fel előttünk a sűrített, tömény, esszenciális Gonoszságról, amellyel még legtöbbet szenvedett, legmegalázottabb földi halandó társunknak sem „adatik meg” találkozni az ehhez a miliőhöz képest bizony „szürke” hétköznapi világunkban. Ilyen megátalkodottságról ugyanis csak álmodni lehet, vagy a művészeteken keresztül „éberálomban” döbbenten szembesülni vele. Rövid ideig tartó intenzív határtapasztalat ez, amely egyrészt kikezdhetetlen mércét ad hétköznapjainkhoz, másrészt megmozgató élményként az örök vitalitás forrása maradhat bennünk: ezt az élményanyagot nem is lehet elég korán és elég mélyen elplántálni gyermekeink fogékony tudatába.

 

Ha emberi alakban találkozunk a Gonosszal, még ha gnóm formájú és hatalmasnak tetsző is, az mindig azt a reménységet táplálja, hogy – mivel fizimiskában mégiscsak hozzánk hasonló – egyúttal legyőzhető is. A méretekkel és identitásokkal való játék azonban általában tovább bonyolítja a látszólag kecsegtető helyzetet. Az embertelen gonosz ugyan emberi formát ölt ebben a mesében is: torz testű felnőttek – egy férfi és egy nő – alakját; az emberi humánum viszont éppenhogy állati alakban, méghozzá parányi tollas Hollóként és aprócska prémes Macskaként jelenik meg. A feladatuk, a világ megmentése, így ha nem is tűnik reménytelennek, azért lehetségesnek sem éppen könnyen mondható. Ugyanakkor nemcsak a pozitív hősök külseje és csekély ereje, de jelleme miatt is  úgy érezheti a mesefonalát követni tudó gyermekek közül még a legkisebb is, hogy ő különb, akár több centivel nagyobb náluk: ez a Macska ugyanis már-már önveszélyesen naiv és hiszékeny, a Holló pedig szószátyár, illemtudónak pedig végképp, még jóindulattal sem nevezhető. De a hősöket segítő természetfölötti lények, az Angyalok is – akiknek, hála istennek, szintén emberarcuk van – inkább tűnnek kótyagosnak, botcsinálta, lobbanékony megváltóknak, akik hajszál híján el nem szúrják a világmegváltásban rájuk szabott feladatot.

 

Vérbeli komédia részesei vagyunk tehát, ahol a pozitív hősök csöppet sem bonyolult jellemek, még nekünk – átlaggyermekeknek és átlagfelnőtteknek – sem kell feszélyeznünk magunkat a társaságukban, ugyanakkor szerencsére a hibáik sem olyan nagyok és végzetesek, hogy ne tudnánk botlásaikon nevetni. Tulajdonképpen éppen annak örülünk közben, és tapsolunk a végén felszabadulva, hogy egy ilyen felfoghatatlanul bonyolult és irdatlanul veszélyes feladat, mint a világ megmentése, ennyire egyszerű módon, a jó szándék spontaneitásával, a természetünkbe ültetett hibáink dacára – a kezdeti szorongáshoz képest váratlanul könnyedén – megvalósítható. Ezúttal is, mint minden katartikus hatású darab átélése során, megtörténik velünk az, ami a való életben maradéktalanul sohasem: a veszélyt érzékelő és jelző értelmünk teljes harmóniába kerül életenergiáinkkal, a vágyainkat tápláló ösztönökkel, s megszületik a kizárólag ebben a másik, művészi világban átélhető csoda. E felszabadult érzés megteremtésében azonban nemcsak a jóknak, a suta „hősöknek” van döntő szerepe, de Lidérczy Belzebubnak, Tyrannja Vampiriának és az Alvilági Hivatalnoknak szintén nem kevés köszönettel tartozunk azért, hogy testet ölteni szíveskedtek, és torz egyszerűségükben számunkra is felismerni és tudatosítani engedték, hogy oly mértékben megalázóan ostoba világban élünk, amely még angyalian naiv gyermekeink értelemigényének sem képes (sőt talán nekik a legkevésbé!) megfelelni. Hiába buknak el azonban végül ezek  az önző fajankók, a darab véget ér, és máris szoronganunk kell, hogy mikor jön el, eljön-e még az „örök szilveszter”, mikor a lidércnyomás múltával éjfélt üt az óra, és – akár ezen a tojásdad színpadon – a világ ismét képes lesz bennünk és gyermekeinkben újjászületni. Az Állatok Tanácsának szüntelen aggodalma tehát jogos: ha a kívánságoknak nem lesz többé foganatja, akkor Földünk a kegyetlenség és a pusztulás értelmetlen vadonjává válik. Ciánkáli nagynéni és Beliál nagyapa puncspancsa rafinált kotyvalék, veszélyesebbet, emberi nemünkre ártóbbat kitalálni sem lehetett volna, és nem is lehet többé.