Napsugár Bábszínház

Bemutatkozás

Ajtók, ablakok, pirkadatok, alkonyok   Azt mondják, ha az élet bezár egy ajtót, valahol kinyit egy ablakot…   Nyílik egy ajtó … - Egyszer volt hol nem volt, buckán innen, hegyen túl, ott, ahol még a Csaba is kolbász, ha épp nem békés vagy fordítva, volt egyszer egy mesélő, akit Lenkefi Konrádnak hívtak. Nem szavakkal regélt, hanem színekké, formákká öltöztette át a szavakat. Ennek az embernek volt három szép gondolata, ami egyik éjszaka kipattant a fejéből, mélyen elaludt a szívében, s míg teltek-múltak az évek, születtek-haltak a percek, örültek-csalatkoztak a vágyak, lassan ki is hajtottak s eleven álmokká váltak. Az egyikből Család lett, a másikból Tiszta akarat, és a harmadikból egy aprócska Bábocska. Az idő repült, az eleven álmok felcseperedtek, kiteljesedtek. Így lett a Családból maga az otthon, és a mindenség, a tiszta akarat és a bábocska pedig egymást segítve lettek egy lélekként, maga a Napsugár Bábegyüttes, Konrád nagy örömére, aki éjt nappallá téve álmodott, tervezett, újabb s újabb álmodókkal színesítette kis mesebeli hadseregét, ahol bábok és hús-vér emberek keltettek életre újabb és újabb meséket. Olykor csak maguknak, sokszor másoknak, kötetlenül és szabadon, újabb és újabb ismeretlen dolgokat megismerve, megszelídítve. Egyszerűek voltak, tiszták, kötetlenek, de mégis rendkívüliek a maguk nemében, akárcsak maguk a nap sugarai. Aztán egy nap a Jóisten úgy döntött, magához szólítja Konrádot, legyen kivel kugliznia, mikor Szent Péter épp új kulcsokat csináltat a lakatosnál ... s bezárul.   …nyílik egy ablak… - Az eleven álmok megmaradnak az idő próbáinak. Hosszú esztendők teltek el azóta, sok minden változott. De! Mint csélcsap mesélőnek engedtessék meg nekem, hogy napjainkba ugorva új történetbe kezdjek! Az Úr 2005. esztendejét írjuk. Egy gyermek felsír. Egészséges, bár még kissé erőtlenke, az élni akarás viszont annál erősebb benne. Neve: Napsugár Bábszínház Feladata: sok… És ezzel útjára indul egy másik szövevényes történet. Hiába, aki bábszínháznak születik mostanság, annak nem éppen sétagalopp az élete! Ereinkben a vér, a kultúra. Sűrűbb, hígabb, de maga az élet. Magunkat formálni akarjuk, másokat kézen fogni és segíteni, emberré lenni. Életben maradni. De úgy igazán. Nem csak úgy ’’vanni’’. Lenni! Ez persze nehéz, hisz minden változik, és nem a dolgok változásával kell megbirkóznunk, mindinkább magunkkal, hogy önmagunkhoz híven tudjuk magunkévá tenni az új dolgokat.   Olyannak kell lennünk, mint egy szivárványnak: könnyednek, csodálatosnak, elgondolkodtatónak - mindazon túl, hogy belül ezernyi részecske rezeg, fény-eső-pára, s még megannyi jelenség szoros kölcsönhatása lakozik. Aki lát minket, annak a szépséget kell látnia, a színeket, nem pedig a vihart, az egymásnak feszülő energiákat, amikből minden szivárvány születik… Másik fontos feladatunk a merészség. Önmagunk, a világ, a történetek folytonos változása. Az új dolgok megismertetése gyerekekkel, felnőttekkel egyaránt. Merni kell gyereknek, őszintének és egyedinek maradni. Persze, mint ahogy minden más, még a mesék is változnak. Folyton születnek s egyre formálódnak. Nekünk pedig a magunk módján kell életet, történetet, vidámságot, könnyeket adnunk egymás kezébe, szívünkkel bábjainkba, bábjainkkal, a közönség lelkének. A lélek pedig tükör, a mi tükrünk, s mi nem centikben, hanem egyszerűen sugárzó lelkekben mérünk. Kaptunk hát egy ’’életet’’, amit mi tehetünk olyanná, amilyenné szeretnénk. Új elemekkel tarkítani, itt-ott foltozni, a régi szálakat megjavítani, óvni, újabb és újabb dolgokkal erősíteni. Kicsit néha nevelgetni önmagunkat, s talán másokat is… A bábszínház első elemi részecskéjétől kezdve az utolsóig - sokszor szinte felfoghatatlanul - erős és pontosan egymásba illeszkedő. Pedig ahányan vagyunk, annyi félék ugye. Ámde egy szervezetben minden sejtnek megvan a maga szerepe. Sok egyszerű elem tökéletesen bonyolult szervezettsége. Ilyenek szeretnénk mi lenni, mert szerintünk ez élő bábszínház. Nos, hát így írjuk mi a magunk fabuláját, a magunk színeivel. Önnek, Neked, Önöknek, Nektek, Nekünk….